Barackos út

A kishölgy lakásába mindig besütött a nap.

Galamblelkű férje tavaly végleg megszelídült, és ő a temetés után, hajával együtt az egész lakást barack színre festette. Néhai urának barátja sűrűn vigasztalta az elárvult kis özvegyet, majd a múlt héten meg is csókolta, a barackszín konyha egy, erre tökéletesen alkalmas szegletében.

A kishölgy ma este különösen barackszínű volt. Randevúra készült, az első és igazi randevújukra. Igaz, pár napja találkoztak, és az utcán végig fogták egymás kezét, de akkor csak a mosodából váltotta ki rémes nagy gyapjútakaróját, még arcpirosítót sem kent föl, és amúgy is nagyon zavarban volt a kishölgy. Ez most egészen más lesz. Pezsgő, gyertyafény, vacsora, talán még táncolni is mennek.

A kishölgynek elege volt a magányból.

Barackszín, magában mintás térdszoknyáját, és a a barackszín gombos, fehér selyem blúzocskáját szemelte ki, erre az alkalomra. Tíz perc, és indulnia kell. Már ott állt a fürdőszobatükör előtt, csücsörített a szépen ívelt, pici szájával. "Nagyszerűen eltaláltam ezt az összeállítást." - gondolta elégedetten. "A gomb szakasztott a rúzs árnyalata!" De a rúzs - mintha csak kikérné magának az összehasonlítást - kifordult a kezéből, és az apró ajkakra szánt barackszín zsírcsík, mint valami szemérmes-sápatag skarlátbetű máris ott éktelenkedett a mellkasán. A hófehér blúzocska kellős közepén. A kishölgy megdermedt. Hát most mit csináljon? Csak nem kerülhet így a világ és udvarlója szeme elé? Úgy döntött – tudván, hogy az idő sürget - legjobb lesz, ha kétségbe esik.

"Jaaaj!" – csapott rá rózsaszín kis kezecskéivel az arcocskájára. "Most mit tegyek? Mi lesz velem??" – nézett körbe, a takaros kis lakásban. "Hogy fordulhatott ez elő? Ez nem igazság! Pedig már mindent elterveztem, rajtam a legszebb szoknyácskám, a legszebb blúzocskám, jaaaj, mit csináljak, mit csináljak??"  Kétségbeesésében a függöny mögül kandikáló kankalinhoz hajolt. "Mondd, mit tegyek??" A kankalin megrezzent, de válaszolni nem akaródzott neki. "Szerintem locsolj meg." - gondolta szemrehányón, és a nyomaték kedvéért szigorún összébb vonta sárga kis szirmait. "Hát nem érted, buta virág?! Hjaj, mit is tegyek, hová legyek?!" – kutakodott tovább a rémült kishölgy tanácsadó után. "Szegény fejem, ennyi készülődés, ennyi tervezgetés és hiába… Pedig mennyire akartam, hogy igazán szép legyek ma este… Hát most mi lesz? Hogyan fogom én ezt megoldani?" Ez utóbbi kérdését, már nyíltan és célzottan az aranyhalnak szánta. Az lerótt egy tiszteletkört, majd az üvegen át üveges szemeket meresztve, tátott egyet a haltáp felé. "Honnan tudjam? Mindent én oldjak meg? Ha engem kérdezel, szerintem adj ennem." - gondolta, és a nyomaték kedvéért nekikoccolta orrát az üvegfalnak. "Nem válaszolsz? Pukkadj meg!" – csapongott tovább Birodalmában a kis hölgy. "Térülhetek, fordulhatok, akkor is nagy az én bajom, hát ki segíthetne nekem? Indulnom kellene, de senki nincs, aki nagy-nagy szerencsétlenségemben jó tanácsot adna…"

Diszkrét hüppentése közben jutott eszébe a szomszédasszony. "Négy gyereke van. Ha valaki, ő biztos tud okosat mondani!" Áttopogott kis cipőjében a gangon, és megnyomta a koszos gombcsengőt. "Paradicsomot passzírozok." – válaszolt a szomszédasszony, a gondosan szedett és homlokig felszaladt szemöldökök kérdésére. A szemöldökök megnyugodva alábbszálltak. "Jaj, jaj szomszédasszony, nézze csak, itt, látja a csodaszép kicsike selyem blúzocskámat? Randevúra készülök, és most ide került ez a csúfos rúzsfolt, mondja, mit tegyek? Maga egy tapasztalt asszony, négy hangos, randa fia van, az ura veri, és hónapok óta csalja a fiatal irodista lánnyal, maga mégis mos és főz mindegyikre, minden nap, ebben a kicsi, elhanyagolt lakásban, ebben a bűzben, maga érti a dolgokat, tudja mi, és hogyan megy, nagyon kérem, segítsen! Mondja meg, mit tegyek?" A szomszédasszony együtt érzőn kipiszkált, és elpöckölt egy darab paradicsomhéjat a körme alól, majd azt mondta, „Hát, ez szar ügy Anyukám.” Majd a nyomaték kedvéért becsapta az ajtót.

"Goromba, randa, vén szipirtyó! Nem is kell a tanácsod, megoldom én egyedül is!" – gondolta tökéletesen befésült frizurája alatt a kishölgy, és visszatipegett otthonába. Mivel a kétségbeesés nem jött be, új terv után kellett néznie. Az idő szorította. Kicsit már a cipő is. "Megvan! Rárakom a brossomat!" A fésülködő asztal fiókjából kikerülő bross álmosan csodálkozott a világra. Épp ott tartott, hogy „Jé, egy aranyhal!” , mikor tűje átdöfte a blúzocska finom anyagát. "Ez rémes!" – sikkantott fel a kishölgy. "Teljesen elrontja az összhatást, ráadásul fittyed ez a vacak bross, a rúzscsík így is, úgy is kilátszik alóla. Fene. Fene!"

A kishölgy most már igazán dühös volt.

Dühében visszavágta a brosst a fiók mélyére, aki legapróbb rovátkájáig sértve – és kifáradva a hirtelen és új impulzusoktól - abban a minutumban újra elaludt. A kishölgy órájára nézett, elméjében élesen felcsipogott a tititi tátátá tititi. És ekkor újabb nagyszerű ötlete támadt. A kankalin és az aranyhal némán vádló tekintetének kereszttüzében felkapta a körömkefét, bevizezte, belenyomta durva sörtéit a pipereszappanba, és vadul húzogatni kezdte a mellkasán csücsülő, átszúrt rúzsnyomon. "Ebből mi lesz..." - gondolta a körömkefe, miközben a folt vigyora vírusként, azonnal terjedni kezdett a körömkefe sörtéi nyomán.

"ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!" – adott hangot kishölgy az érzéseinek, mikor szembesült a végeredménnyel. "ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!" – tette hozzá. "Ennek fele sem tréfa" - gondolta. "Lássuk csak. Már úton kéne lennem. Ez az! Kétségbe esek! Nem.. az már megvolt. Próbáltam elfedni, eltüntetni... Hjaj, mit tegyek, MIT TEGYEK?!... Kabát! Nem, ahhoz meleg van. Kardigán! Neem.. De a boleró, az jó lesz! Igen!"

A boleró egyidős volt az aranyhallal. Mindkettőt még a férjétől kapta. Bár akkor majdnem elpityeredett, mert megijedt a felelősségtől ("...de drágám, ez a hal még ÉL!!..) és nem tetszett neki a ruhadarab sem, és amúgy is úgy vélte, soha egyiknek sem veszi majd hasznát, most ez utóbbinak nagyon elkezdett örülni. Jobb később, mint soha! A vékony szálú, barna kis boleró gyorsan felkerült, és valóban, tökéletesen elfedte a foltot. Pont úgy, pont ott, ahogy és ahol azt kellett.

"Nagyszerű! Pompás!" – repdesett boldogan a szekrényajtó tükre előtt a kishölgy. Tett néhány tánclépést jobbra, balra, megcsavarta finom kis nyakát, s közben büszkén nézte magát hátulról, majd oldalról. Ez utóbbit csak mértékkel, mert valahol azt olvasta, oldalról a nők kövérebbnek tűnnek. A cipőcske szorításáról már tudomást sem véve twist-telt is egy kicsit. "Remek. Indulás!" Arcán még mindig édes-széles mosollyal felemelte karjait, hogy megigazítson egy táncban elszabadult barackszín hajtincset. De minő szörnyület! Minő borzalom!! Apró kis hónaljain minden előzetes értesítés nélkül, aljas és förtelmes foltok vertek tanyát! A sötét pacák rámeredtek a kishölgyre, a kis hölgy a boleróra, a kishölgy vállait, és saját nylon őseinek távol-keleti eredetét eddig takargató boleró pedig kihívóan meredt a foltokra. "Lebuktam. Na bumm!"

"Olcsó, nyamvadt, piaci vacak! Hjaj, most mit tegyek?!" A képmutató ruhadarab a sarokban landolt, de onnan is jól látta, ahogy a kishölgy összetörve, zokogva rogy a kanapéra. Mostanra már a kis fehér selyemblúz is teljesen elkenődött, akárcsak elején a rúzsfolt. "Pfuj. Ez a legborzalmasabb estém, amit valaha is megéltem! Gyűlölöm az egészet, nem megyek sehova! Jól lezuhanyzom, lefekszem és meghalok. Aztán majd sajnálhattok!" A kankalin mindent hallott. Ránézett az aranyhalra. Az aranyhal átúszott a másik sarokba, onnan lesett laposakat a boleróra. Mostanra a hazug, nedves, kellemetlen szagú barna kupac meg pont annak érezte magát, aminek kinézett.

Ekkor csörrent meg a telefon.

"Szépségem, hát mi történt? Fél órája várlak, már nagyon aggódtam érted! Jól vagy?" A kagylóból szűrődő férfihang, akár egy bársonyüléses erős hintó kanyarodott rá a kishölgy kedvének füstölgő romjaira. "Óóó! Neeeem! Annyira elegem van, olyan szépen indult az estém, de a rúzsom összekente a ruhámat, és minden más is összeesküdött ellenem és egy órája még csinos, szép kishölgy voltam, mostanra meg egy izzadt, randa, kócos szörnyeteg lettem, fáj a lábam, elfáradtam és meg is akarok halni!" A hintó csodásan faragott ajtaja kinyílt, s a kishölgy előtt feltárult a küszöb rejtette kecses kis fellépő. "Édes, drága, durcás kis madaram, kérlek, nyugodj meg. Nekem akkor is tetszenél, ha egy krumplis zsákban jönnél. Nekem te vagy az egyetlen. Az Igazi. Megtennéd, hogy boldoggá teszel, hogy újra átöltözöl és eljössz? Szükségem van rád." (Hüpp.) "Gyere, nagyon várlak! És locsold meg kérlek a kankalint, és etesd meg az aranyhalat, mielőtt elindulsz. Rendben?"

A kishölgy lerúgta szoros cipőcskéjét, meglocsolta a kankalint, megetette az aranyhalat, megtörölgette a hóna alját, felvette kényelmes, barackszín-pöttyös nyári ruhácskáját, megigazította a haját, bepúderezte az orrát, és újra befújta magát parfümmel. Kész volt. Az előszobában belelépett a lapos sarkú, fehér bőrszandáljába, s már nyitotta is az ajtót, mikor eszébe jutott még valami. Sietve visszalépett a fürdőszobába, odahajolt a tükörhöz, és csücsörített egyet a szépen ívelt, kicsi szájával. "Nagyszerűen eltaláltam ezt az összeállítást." - gondolta. "A pöttyök szakasztott a rúzs árnyalata!"

És kezébe vette barackszín rúzsát...